Himbude Louis egy este békésen elaludt, mint egyébkor, de szokásától eltérően egy nagyon élénk és hosszú álmot látott az Ame no Tori Fune Undoval kapcsolatban. Reggel nem ébredt fel. Álmában érte a halál, csendben, fájdalommentesen. Igazán csak akkor értette ezt meg, amikor egy nemes gyülekezet előtt találta magát, pedig a napokban egy sem volt betervezve. Csak ekkor fogta fel igazán, mert a gyülekezet az Aikido legillusztrisabb nemzeti és nemzetközi alakjaiból állt, akik mind előtte hunytak el, sőt nem egynek a temetésén még beszédet is mondott.
Megértette hát, hogy ő nincs többé, s hirtelen az a kérdés merült fel benne, vajon az ő emlékére ki mondja el a búcsúbeszédet. Remélte, nem az elnök lesz, mert nem igazán kedvelte sem őt, sem a strómenjét. Talán a Mester, és azon vette észre magát, hogy elképzeli azoknak az arcát, akik soha nem tudnák elviselni, amint végighallgatják poszthumusz dicséretét magától a Mestertől. De, mire jó már mindez.
Inkább a jelenlévők felé fordította figyelmét, akik közül sokkal személyesen is találkozott életében. Voltak ott pionírok a kezdetekből, akik mindig is megtagadták a továbbfejlesztést, és ragaszkodtak az eredeti formához. Személy szerint sajnálta őket, jóllehet sokszor elkeseredett az elhivatottságukon, hogy az eredeti és igazi Aikido képviselőinek tartották magukat. Tiszteletreméltó koruk dacára, jó néhányszor kedvet érzett arra, hogy feltörölje velük a tatamit.
Számos Sempaija is ott volt, okkal. Felismerte köztük azt, aki párszor megszívatta, pedig akkor még csak kezdő volt, vagy azt, aki rendszeresen betartott neki és általában rossz szellemben dolgozott, felismert egy másikat is, aki leszavazta az 5. danjának odaítélését, amiben pedig biztos volt, hiszen a Mester elhívta. S különben is, akkor már több mint 30 éve edzett?!
Ott volt az első oktatója is, akit faképnél hagyott, amikor úgy ítélte, hogy technikailag túllépett rajta. Egyike azon pioníroknak, akik sohasem értették meg igazán, mi is az Aikido. Voltak ott régi haverjai, akikkel jó pár olyan elbizakodott kezdőt megdolgoztak, akik nem fogták fel ennek a harcmuvészetnek a lényegét. Egyébként sikerül-e nekik valaha? Néhányan barátságosan odaintettek neki, mire ő visszakacsintott.
Voltak ott Mesterek a Hombuból, akikkel találkozott edzőtáborokon, vagy egyszerűen csak filmen látta őket. Egyszóval, egy szép és előkelő gyülekezet, bár észrevette, hogy O-Sensei, és még néhány nagy Mester nem volt jelen. De gondolatait félbeszakította egy hang, akinek tulajdonosa szemmel láthatóan elnökölte a gyülekezetet, viszont számára teljesen ismeretlen volt. Így szólt:
- Halála hírére azért hívtam össze a jelenlevőket, akik közül sokat személyesen is ismer, mert így volt elrendelve. Arra jutottunk, még némi tanácskozás után is teljes egyetértésben, hogy az Ön érdemeit nem ismerték el kellőképpen odaát. Mivel itt semmi igazságtalanság nem történhet, úgy illendő, hogy az öröklétben megkapja az Önt megillető helyet. Előljárói, akiknek gondolom, nem kérdőjelezi meg a kiválóságát, egyhangúan odaítélték Önnek a 9. dant, és a földön annyira vágyott Shihan rangot. Valaki mindjárt a gondjaiba veszi, hogy megmutassa a helyét és a dolgát.
Ezzel mind felálltak és kedvesen megtapsolták. Ha nem lett volna már halott, örömében sírva fakad. Végre ... elismerték. Mintha mind gratulálni készülnének: a régiek, a Sempaiok, az oktatója, az Aikikai-beli mesterek, de egyszercsak, mint egy varázsütésre, mind eltunnek, és helyükön egy kicsi szárnyas lény jelenik meg, aki előtte repdesve szólítja meg:
- Mester, ha szíveskedne követni.
Mester! Ez a bájos kis lény Mesternek szólította. Milyen csodálatos egy hely is ez. Mindenki az őt megillető helyre kerül, és együtt lélegzi be a harmóniát. Egy nagyon ízlésesen berendezett és rendkívül tiszta öltözőbe értek. A zuhanyzó márványból volt, a falak teleaggatva ideogrammákkal és más japán festményekkel, egy alacsony asztalkán egyéb apró figyelmességek között, az előírásoknak megfelelően elrendezve egy virágcsokor. Odébb egy fehér padon edzőruhák gondosan elhelyezve: egy makulátlan fehérségu keikogi, egy fehér hakama és egy pár rendkívül jó minőségu zori. A kis szárnyas lény, aki egy pillanatra sem hagyta el, megszólította:
- Mester, a tanítványai már várják a dojoban.
A hely varázsától elragadtatva, és új helyzetének tudatában, eddig fel sem figyelt a nyilvánvalóan a szomszéd helyiségben szorgalmasan gyakorló, de egyelőre láthatatlan aikidokák kiaiára.
Amikor átöltözött, a szárnyas kis lény bevezette egy szépséges dojoba, ahol egy tucat erőteljes aikidoka gyakorolt elszántan. Belépésekor megmerevedtek egy pillanatra, majd hátrálva a shimozához igyekeztek, ahol dicséretreméltó seizában foglaltak helyet.
A meghajlás után arra sem volt ideje, hogy végiggondolja az edzés menetét, a kis szárnyas lény máris megkérdezte:
- Mester, min akar dolgozni?
- Nem is tudom - válaszolta - tachi waza vagy buki waza?
- Válasszon egy technikát, Mester! Melyik a legkedvesebb Önnek?
- Hát ..., mondjuk ..., esetleg az irimi nage.
- Milyen támadással, Mester?
- Nem is tudom, ahogy tetszik.
- Az, amelyiket Ön óhajtja Mester.
- Jó, akkor talán ... shomen uchi.
Alighogy befejezte a mondatot, máris szó szerint rávetette magát az egyik tanítvány egy félelmetes shomennel. Épphogy végre tudta hajtani az irimi naget, de olyan könnyedén tette, hogy az uke szinte belepaszírozódott a tatamiba. Nem emlékezett rá, hogy valaha is végrehajtott volna ennyire tökéletes irimi naget, és olyannyira hatásosat, hogy azt hitte az uke fel sem áll többet, bár az keservesen, de feltápászkodott. Milyen kár, hogy senki nem volt ott, hogy megcsodálhassa. De, mi más várható el ezen a helyen egy Shihantól: a tökéletes mozdulat. Ám máris lódult felé a második támadó, szintén fenyegetően, egy még erőteljesebb shomennel. Az irimi nage végrehajtása közepette, ha egyáltalán lett volna ideje gondolkodni, azt hitte, hogy itt a vég. Ám az uke elterült, mivel az általa kifejtett energiát megsokszorozódva kapta vissza. Ha először fel is merült benne a szerencse gondolata, ez a második eset meggyőzte, hogy a technikája Aiki, hogy ő maga Aiki.
Elkalandozó gondolatait ismét félbeszakította egy támadás, s ő ugyanazzal a könnyedséggel hárította. Utána érkezett a negyedik, ötödik, és a többi tanítvány, s kétség sem merülhetett fel technikájának hatékonyságával kapcsolatban. Egészen addig ment ez így, amíg kedvet nem érzett a változtatásra, egyszerűen csak úgy. Mivel nem tudta megszakítani a vissza-visszatérő tanítványok támadásainak sorát, a szárnyas kis lényhez fordult:
- Nem válthatnánk más technikára?
- Már nem kedveli ezt a technikát, Mester?
- Nem erről van szó, csak...
- Akkor folytassa a mozdulatot, Mester, amit választott.
S ő folytatta. Csodálkozott a tanítványok ellenálló képességén, főleg támadásaik és eséseik hevességét látva, és szenvedett helyettük is. Ôk azonban felálltak, és újra támadtak. Az irimi nage még mindig ugyanolyan tökéletes volt, hiszen már nem volt mit javítani rajta. Ez így ment még egy darabig, amikor ismét kedve támadt a változtatásra. Megint csak a szárnyas kis lényhez fordult:
- Mondja, nem állíthatnánk meg őket, hogy pihenjenek egy kicsit, és tudjunk váltani?
- Ezt a mozdulatot választotta, Mester, akkor pedig folytatnia kell.
- De, még meddig?
- Ez itt az örökkévalóság.
- De, hisz' ez maga a Pokol.
- Pontosan, ... Mester.