A kultúra, a művészetek és a harcművészet kapcsolódása számomra is régóta egyértelmű. De mégis hogyan találkozik William Shakespeare Romeo és Júliája az Aikidóval egy 21. századi magyar színpadon?
Hát például úgy, hogy van egy rendkívül nyitott, széleslátókörű, az irodalmi tradíciókat mélyen ismerő és tiszteletben tartó színházigazgató és rendező, aki évtizedek óta az Aikido és az Iaido elhivatott gyakorlója. Őze Áron nemcsak gyakorolja a harcművészeteket, hanem meggyőződése, hogy azok ugyanúgy az egyetemes kultúra részei, mint William Shakespeare örökérvényű darabjai, és éppen ezért hasonlóképpen érdemesek arra, hogy széles körben ismertté váljanak. Áron már régóta szinte minden interjújában megemlíti kapcsolatát a japán harcművészetekkel, abban a reményben, hogy felkelti irántuk a fiatalok és az idősebbek érdeklődését.
A másik oldalon pedig adott egy eredetileg angol szakot végzett, egy ideig egyetemi oktatóként is dolgozó Aikido-mester, aki ugyancsak nyitott a művészetekre és a kultúrára, és akinek egyik vesszőparipája az Awase, a Musubi és természetesen az Aiki, vagyis az összeillesztés, az összekötés és az energiák összekapcsolása. Már egyik egyetemi irodalmi dolgozatomban is William Blake és Ueshiba Morihei filozófiáját állítottam szoros párhuzamba.
Az Áron&Szabi Deai, vagyis a találkozás valamikor a 2000-es évek végén történt a Tüzér utcai dojóban. Áron akkor már több éve aikidózott, de hektikus munkarendje miatt olyan dojót keresett, ahol rugalmas időbeosztással folytathatja a gyakorlást. A tanár–tanítvány kapcsolat gyorsan barátsággá fejlődött, majd Áron kezdeményezésére hamarosan egyfajta összművészeti munkakapcsolattá is vált.
2012. novemberében közösen valósítottuk meg a Kard&Vonó című, nagyszabású, közel kétórás koncertbemutatót a Pesti Magyar Színházban, a klasszikus zenészekből álló nagyszerű InFusion Trióval együttműködve. Ezt a produkciót a következő évben a Székelyudvarhelyi Filharmonikusok meghívására Erdély szívében is bemutattuk.
A következő közös projekt, a Kard Poétika, 2018 és 2023 között érlelődött, a Tenjinchi Dojóban tartott néhány előadás keretében, mígnem testet öltött egy negyedórás kisfilmben, amelyet filmes barátaink, Bereczki Csaba rendező és Lemhényi Réka vágó öntöttek végleges formába. A filmfelvétel újra bevitte az Iaido autentikus mozdulatait és az Aikido szellemiségét a színház falai közé. A Márai-, Weöres- és Ueshiba-szövegrészleteket összeházasító produkció a dunaújvárosi Bartók Béla Kamaraszínház kistermében készült Simkó-Várnagy Mihály csellóművész közreműködésével.
Áron a 2022-es színházi évadban még ennél is tovább ment. Egy bátor húzással Barta Lajos 1916-ban írt Szerelem című darabját közel ötperces Iaido-gyakorlattal indította, amely különleges, Áronra jellemző, eklektikus és szándékosan a megszokottból kizökkentő hangulatot adott a sikerrel játszott vígjátéknak.
2026-ra aztán rendezőként Áron még nagyobbat álmodott. Mi lenne, ha a Romeo és Júlia kötelező heccelődős-verekedős és életre-halálra menő harci jeleneteit nem a hagyományos „kardozós-romantikus" módon vinné színre, hanem valahogy belelopná a darabba a számára oly fontos harcművészetet, az Aikidót?
Amikor Áron tavasszal felkért az akciórendezői szerepre, természetesen gondolkodás nélkül, lelkesen mondtam igent. Már az eredeti elképzelésben is az szerepelt – és ez különösen tetszett –, hogy a próbák előtt hosszabb, intenzív előkészítő kurzust tartunk a fiatal színészek fizikai és szellemi felkészítésére. Erre június végén került sor a Tenjinchi Dojóban, egy többnapos, napi négyórás intenzív Aikido-kurzus keretében, ahol a színészek és Áron mellett Panka rendezőasszisztens és Éva koreográfus is részt vettek a gyakorlásban. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az „aikidós" jelenetek szerves részévé válhassanak a darabnak.
Úgy éreztem magam, mint hal a vízben. A legjobb feladatot végezhettem: Aikidót taníthattam a legmotiváltabb tanítványoknak, olyan embereknek, akiknek testük ismerete és tudatos használata mindennapi munkájuk része. Ez nyilván nem azt jelentette, hogy minden tökéletesen ment elsőre – a tökéletesség kérdésére még később visszatérünk –, de megvolt a kellő figyelem és fegyelem. Persze a humor és az élcelődés sem maradhatott el, amiről főleg Balázs (Mercutio) gondoskodott – zsigerből.
Mint egy rendes Aikido-edzésen, taisóval kezdtünk, hiszen ez az önmagunkra figyelés és a test összerendezésének alapja, és ez teszi majd lehetővé a másikkal való összekapcsolódást és együttműködést is. Már a „bemelegítés" annyira tetszett a társulatnak, különösképpen a harcművészetek iránt régóta érdeklődő Évának, hogy a taiso-jumbi dosa egyes elemeit később be is építette a darabban kétszer felbukkanó koreográfiába.
Ezután jött a neheze: az ukemi, amely viszont az Aikido alfája és ómegája, így elkerülhetetlen. A fiatalok becsülettel estek-keltek, és bár János (Tybalt) hősiesen küzdött az először gyakran előforduló rosszulléttel, az egész csapat szemmel láthatóan élvezte az önként vállalt küzdelmet a gravitációval és a szokatlan formákkal.
Áron fejében már előre körvonalazódott, hogy melyik konfliktushelyzetben melyik Aikido-technika lenne célravezető. Az én feladatom az volt, hogy kitaláljam a legmegfelelőbb formákat: legyenek egyszerűek és könnyen tanulhatók, ugyanakkor természetesek, mégis visszafogottan látványosak. Nem Aikido-bemutatóra készültünk, hanem olyan mozdulatokat kerestünk, amelyek színházi keretek között hihetők és biztonságosak.
Természetesen a KOTE GAESHI rögtön adta magát. Annál is inkább, mert Áron a kardok helyett tőröket és pillangókéseket adott a szereplők kezébe. Végül a KOTE GAESHI, amelyet egyébként az egész társulat élvezettel gyakorolt a dojóban, egy majdnem „baráti" (Romeo és Tybalt közötti) szituációban jelenik meg a darabban.
A SANKYO mint érdekes és hasznos látványelem ugyancsak egyértelmű választás volt. Különböző formában háromszor is felbukkan a történetben. Először a Júlia dadáját alakító Lilla csavargatja meg szakszerűen az ifjú Romeo csuklóját, egy élcelődő párbeszéd vizuális aláfestéseként. Ez is kimondottan jól sikerült akció lett. Majd következik két, életet-halált eldöntő SANKYO: az egyik Romeo és Tybalt, a másik Lőrinc barát és Romeo között. Az egyik életet vesz el (Satsu Jinken), a másik életet ad (Katsu Jinken), még ha csak rövid időre is.
Az akciójelenetnek elképzelhetetlenek lettek volna egy jóízű KOKYU NAGE nélkül, amelyet az edzéseken megint csak mindenki gyakorolt. A darabban ezt a legfiatalabbak kapták feladatként: Noel, Ádám és Bálint, akik Parist és Pétert alakítják vetésforgóban.
Marci pedig, Benvolio szerepében, örömmel, és minden figyelmét a karakter és a dobás hiteles megformálására fordítva hajigálja az ifjú ellenlábasokat. Örömteli és inspiráló volt mindannyiukkal együtt dolgozni és a köztes időkben beszélgetni.
A legtöbbet azonban Botival (Romeo) dolgoztunk, aki természetéből és hivatástudatából fakadóan rendkívül komolyan vette a Tybalttól elszenvedendő KOTE GAESHI-re való felkészülést. Az intenzív kurzus után még jó néhányszor ellátogatott az esti Aikido-edzéseinkre, ahol a dojo haladó tanítványaival fáradhatatlanul gyakorolta az eséseket, illetve a végzetes UCHIKAITEN SANKYO-t.
A dojóban tartott intenzív felkészülés és ötletelés után néhány héttel még egy teljes próbanapot szántunk a mozdulatok véglegesítésére és csiszolására, immár a Bartók Színház tatamival felszerelt színpadán. Ekkorra már több hete folytak a próbák; a mozdulatok jóval olajozottabbak voltak, és kezdtek összeállni a szöveggel és a szerepekkel. Természetesen ekkor már mindenki csak a saját szerepéhez tartozó mozdulatokat gyakorolta.
Az addigi repertoárhoz meglepő könnyedséggel hozzá tudtunk adni egy „spontán" KAITEN NAGE-t (Tybalt és Mercutio között), és még két, legalábbis általam nem tervezett SHIHO NAGE-t. Ez valóban nem egyszerű technika, de ha a rendezőnek ez volt a kívánsága, ám legyen. És milyen jó lett!
Mivel a Lőrinc barátot alakító Attila nem tudott részt venni a dojóban tartott felkészülésen, az ő életmentő SANKYO-ját helyben kellett összeraknunk, de ez is várakozáson felüli gyorsasággal sikerült.
A végeredmény számomra tökéletes. Ez a tökéletesség nem egy Aikido-bemutatón megmutatkozó, hosszú évek alatt kimunkált gördülékenységet, a hétköznapin túlmutató testtartást és időzítést, a tökéletes összhangot, valamint a pallérozott eséseket és gurulásokat jelenti. Nemhogy nem törekedtünk erre, hanem kimondottan azt szerettem volna, hogy a mozdulatok néha az esetlenségig természetesek, keresetlenek és tökéletlenek maradjanak. A premier után biztosan mondhatom, hogy ez tökéletesen sikerült. Minden elismerésem a zömében fiatal társulaté!
Hogy Shakespeare-nek tetszene-e vajon ez a fiatalos színpadi változat az eklektikus (a hétköznapitól a szimbolikusig terjedő) jelmezekkel, Mészöly Dezső ötvenes évekbeli fordításának nyelvezetével (amely szerintem remek kontrasztot adott), a minimalista, tatamis színpaddal, valamint az Aikidóból kölcsönzött, már az Aikidóban is gyakran mély szimbolikával bíró mozdulatokkal, nem tudom. Ami biztos: a premier a közönségnek és nekem is tetszett.
Azt gondolom, hogy a Deai, vagyis a 17. századi Shakespeare és az ugyancsak évszázadokkal ezelőtti korokban gyökerező Aikido találkozása megtörtént a színpadon, és ez Áronnak és nekem is sokat jelent. A Budo, így az Aikido is, az emberek közötti örökös viszálykodás szülötte, és az annak elkerülésére vagy feloldására adott válasz is egyben. Az ellentétek, a harc, az egymás és önmagunk tragikus elpusztítása mélyen gyökerezik az egyetemes emberi létben. Az ezzel való szembenézés, az önmagunk jobbítására és felemelésére tett kísérlet, valamint a másokkal való kapcsolatunk lehető legharmonikusabbá tétele mindannyiunk személyes feladata. A maga módján erre törekedett William Shakespeare a színdarabjaiban, Ueshiba Morihei pedig az Aikidón keresztül.
Áron álma valóra vált. Boldog vagyok, hogy most már én is osztozhatom benne.
Kíváncsian várom a következőt.
„Sok itt a gyűlölet – de még több a szerelem."
– William Shakespeare, Romeo és Júlia
Romeo és Júlia kőszínházi premier: 2026 szeptember 18.https://bartokszinhaz.hu/william-shakespeare-romeo-es-julia/